Érdekes nap ez a mai. November 30. van, az ősz utolsó napja. 11-ig aludtam, miután tegnap alig sikerült. Kialudtam az elmúlt hét 3 bulizását. Aztán 11.11-kor ránéztem az órára. Nagyon fura volt, mert egyszer 11-kor ránéztem, majd újra becsuktam a szemem, feküdtem, elmélkedtem. Majd egyszer csak eszembe jutott, hogy 11 már elmúlt, lehet hogy épp most van 11.11? Gyorsan megnyomtam a mobilon egy gombot, és valóban épp akkor annyit mutatott. Lehetett volna 10 vagy 12 is, de nem, pont 11 volt. Az elmúlt egy hétben többször történt ilyesmi. Jönnek a figyelmeztetések sorra.

De lássuk mi is történt ma. Tehát 11.11-kor felkeltem, szürke volt az idő, nyomottnak éreztem, nem feldobónak. Reggeli után semmihez nem volt kedvem. Nyüglődés, hogy legyen-e masszázs, először megbeszéltem Hendzsóval, majd átgondoltam a dolgot, hogy nem is igazán akarom ma ezt. Tegnap csak azért mondtam rá, hogy ma igen, mert ő rákérdezett. Ez az egy jó pont volt ma, hogy itt az érzéseim után mentem. Meg Ágnessel se erőltettem a talit, majd holnap talizunk.

A tervem mára az volt, hogy elmegyek az egyik casting céghez regisztrálni, a Róna utcába, de telt-múlt az idő, és nem jött meg a kedvem. Ahogy besötétedett, úgy meg pláne nem. Szóval ezt ejtettem mára, miközben tudom, hogy újabb egy hetet kell várnom, hogy ezekhez elmehessek.

Úgyhogy miről is szólt ez a nap? Fél 5 van, de eddig kb semmiről. Céltalan netezés és tévézés. Lustaság?

Koncentrálj!! Most kell megfogni itt a lényeget, és jól leírni.

Mitől különbözik a lustaság a tudatos "az érzéseim ma azt súgják, hogy lustálkodjak"-tól? Illetve ha már a lustálkodás mellett döntöttem, miért nem tudom lelkiismeretfurdalás nélkül kiélvezni? Így is-úgy is semmivel telik el a napom, de az egyik esetben legalább értelmet nyer azzal, hogy relaxáltan töltöm, tehát van hasznossága. Megpihenek a gyakorlatiasabb napok között. Viszont a másik esetben végig, minden egyes pillanatban azt érzem, hogy ez haszontalan, és csinálnom KÉNE valamit, és szedjem már össze magam, de nincs kedvem, így marad minden úgy.

Remélem sikerült jól megfogalmaznom. Ez az egész megint annak az eredménye, hogy nem az érzéseim után megyek, vagy összekeverem az érzéseimet a "gonosz manó" gondolataival, így nem tudom mikor cselekszem helyesen. A helyesen alatt azt értem, hogy az univerzummal és a felsőbb énemmel összhangban. Perpill azt érzem, hogy ma olyan fáradt és nyűgös voltam, hogy felesleges lett volna bármit is magamra erőltetni. Ugyanakkor emiatt ostorozom magam, hogy te lusta dög. MÍG: mi van, ha ez az egész csak PMS? És ezért van rajtam ilyen nyomott hangulat, mert ilyenkor amúgy is érzékenyebb vagyok, és jobban hat rám pl ez a nyomott időjárás? Meg az, hogy Mark nem reagált.

Még jógázni sincs kedvem.

........................................

Na közben hívott a G. Laci. Érdekes, vagy inkább kísérteties két szempontból. Az egyik, hogy pontosan két hónapja, azaz szeptember 30-án láttam utoljára. A másik, hogy ma is egyedül éreztem magam, jelet kértem az univerzumtól, és megjött. Egyből jobb kedvem lett! És már nem is érzem eltékozoltnak a napom. Közben jelentkeztem két céghez modellnek, plusz jelentkeztem egy szerdai statiszta munkára. Most pedig csinálok egy szilvás gombócot. Minden jó valamire :)

Ki kell írnom magamból, nehogy megőrüljek. Szóval miután két hetet vártam rá, kétségek között de türelmesen, és végre írt, amire majd kiugrottam a bőrömből, utána hidegzuhanyként ért, hogy facebookon egy másik csajjal látom azon a megnyitón, amire én is kaptam meghívót Gábortól, de nem mentem el. Mondjuk így jobb is.

Ugyanakkor most mi a faszt csináljak? Nem akarom túlmisztifikálni, de az nem lehet véletlen, hogy tarot kártyán őt húztam ki tök egyértelműen. Bármi más lehetett volna, de nem, ez ő volt, nyilvánvalóan. Majd az, hogy meg kell küzdjek érte. Valóban van bennem ennyi erő? Meg kell vizsgálnom magam, hogy mi ad erőt. Nem akarom homokba dugni a fejem, ugyanakkor elegem van már abból, hogy eddig az életemben mindennek csak elszenvedője, elviselője vagy élvezője voltam. Semmi sem volt, amit én irányítottam volna vagy megküzdöttem volna érte. Ja de, egy dolog volt: Roskilde. De ezen kívül? Na mindjárt keresek még mást. De lényegében ez a küzdőszellem hiányzik belőlem. Ezt elmondta már a Horváth Zoli is, de amúgy a kronobiológiai mutatóim is magyarázzák a dolgot, kevés fizikai energia és átlagos érzelmi. Az erőm az agyamban van, de azzal nem lehet csatákat nyerni, csak kimagyarázni a dolgokat. Szóval, most életemben először (vagy másodszor) megpróbálok megküzdeni valamiért, vagyis valakiért. Benedekért se küzdöttem. Bakker, hisz van egy erősségem!! A szentimentális érték a kronóban. Azaz ha érzékeny is vagyok, hamar túllendülök a sérelmeken. Mert lássuk be, mi is történt az előbb? Ahogy megláttam a képen a csajjal, elfogott a gyomorideg. Kezelése? Végignéztem a képeket, többször, jól megnéztem magamnak a csajt, aztán írtam Diának, Mónikának, és szép lassan megnyugodtam, kopogtatás nélkül! Még gondoltam is rá, hogy kopogtatni fogok rá, de aztán lehet hogy már a kopogtatás gondolata megnyugtatott. Meg legyártottam a stratégiát, hogy mi legyen. Az erősségekre kell koncentrálni, nem a gyengeségekre.

A stratégia:

- először is, Marknak mi tetszett bennem? Az, hogy szexi vagyok. Na akkor maradjunk szexik, erre odafigyelek, hogy mindig jól nézzek ki. Jó alakom van, ki kell hangsúlyoznom. A másik csaj lehet, hogy egyedi, de nem olyan szép modellalkatú mint én.

- lazaság: nem fogok rágörcsölni. Laza vagyok és kész. Elfelejtjük a sértődött kislány attitűdöt.

- izgalmasság: bakker, hisz tudom, hogy az vagyok, miért nem tudom hát kimutatni? Azt fogom csinálni, hogy mindig lesz egy-két sztori a tarsolyomban. Konkrétan az utóbbi két hét történéseiből gyártok vmi izgit angolul.

- valahogy össze kell futnom vele, hogy mindezt megmutassam. Ha nem hív el, akkor véletlenül kell úgy intéznem. Ez a küzdés része.

Nah, a lényeg, hogy megvan a lelkierőm. Most életemben először megvan hozzá a lelkierőm. Nem szúrom el még egyszer, mint Benedeknél tettem, vagy bárki másnál. Nincs depi, csak hódítás!

Tudom, mi számít még: hogy mások, mármint a barátnőim mit gondolnak. Ezt most teljesen figyelmen kívül hagyom, lepattannak rólam a jó szándékú, de amúgy lehúzó gondolatok. Mindenki azt gondol amit akar, nekem ez a pali kell!

Akik azt hiszik, ugraszthatnak. Na neeem, elegem van ebből!

De komolyra fordítva a szót. Miért van az, hogy nem kellek a pasiknak? Jó csaj vagyok, nemde? De. Valami mégis van bennem, ami miatt nem akarnak tőlem komolyat, vagy azt hiszik ugraszthatnak.

Bármelyik pillanatban meghalhatunk.

És akkor oda minden aggodalom, minden remény. Minden addig lényegesnek hitt dolog semmissé foszlik egy pillanat alatt. Kiderül, hogy semmi sem volt lényeges. Akkor mi? Mi az, amit lényegesnek tartanék, ha most, a következő percben meghalnék? Azt, hogy élni jó. Valamennyi idő megadatott, azt kitölthetjük panaszkodással, vagy azzal, hogy jól érezzük magunkat. Az idő mindenképp eltelik, csak nem mindegy, hogy hogyan. A legsötétebb órákat mi magunk okozzuk magunknak. Nincs ok a búslakodásra, csak a cselekvésre. Mindig csak a pillanat van, azt kell megélni, és akkor lelassul az idő. Oda kell koncentrálni a pillanatra. Ez csak tudatosan megy, máshogy nem. És melós. De el kell kezdeni, gyakorolni kell. Renyheség, ha a zenéket hallgatom a fejemben, vagy álmodozok. Minden egyes perccel kitolom a valódi tudatosság megjelenését.

Ami most bennem van. Légüres térben vagyok. Elmúlt a két hétig tartó delíriumos állapot. De legalább már tudom mit keressek. Leírom mi volt ez, hogy emlékezzek..

Lelassult az idő. Ez a két hét mintha egy év lett volna, minden nap egy hétnek tűnt. Nem történt sok minden, de a sok apró kis dolog mégis olybá tette, minden esemény nagyobb élményt adó és jelentőségű volt, mint azelőtt. Elkezdtem kívánni, és valóra váltak a kívánságaim. Elkezdtem a jó érzés irányába menni, azt tettem, amire éppen ihletet éreztem, és ezek a dolgok nem a gyors kielégülést hozó dolgok voltak. Mintha végre rákapcsolódtam volna az univerzumra. Nem éreztem kívülállónak magam! Volt egy megvilágosodott pillanatom is, a harmadik ebben az életemben. És mindent valami furcsa álomszerű állapotban láttam, nem zavartak a dolgok, nem akartam irányítani. Elfogadtam ami van.

Tehát ennyi az élet titka? Az elfogadás, és nem elvárás.

És mi az, ami elkeserít most? Az, hogy még rengeteg szar van bennem, és nem tudom hogy fogom kipucolni. Gyors és hatékony segítség kell. A kopogtatást nem érzem annak, mert nincs kapcsolatom a tudatalattimmal. De elegem van ebből a rengeteg szarból, amik megkeserítik az életem. Most, hogy megtapasztaltam a szabadságot, ez az érzés kell. Csak így érdemes élni. Máshogy nem.

Csak kiírom magamból.

Szóval Mark. Teljesen őszinte leszek magamhoz: az zavar, hogy nem tudom magamba bolondítani. Nem tudok olyan jól angolul, hogy szórakoztató legyek, és nem tudom elengedni magam annyira, amilyen ő. Kisebbrendűségi komplexusom van mellette. Egy momentumot kivéve, amikor csókolózunk. De félek ez nem elég.

Ide most összegyűjtöm azokat a dolgokat, amik megnehezítik az életem, és kezelésre szorulnak:

- Ellenállás (a fő mumus): amint valaki mond, tanácsol, felvet vmit, elhív vhova, egyből az ellenállást érzem magamban. Az utóbbi időben érzem, hogy ez már nem a félelmeim miatt van. Túl gyorsan jön az érzés, az ellenállás érzése. Egyből ellenkezni akarok, és kifogásokat keresni, hogy miért nem. Erre remek példa az, amikor van egy esemény, amire én magam elmennék, de ha valaki előbb elhív rá,mint ahogy én javasolnám, egyből jön az ellenállás, a nem akarom érzés, nekem ne mondja meg senki, majd én azt tudom stb.

- Ellenállás az élettel szemben. Mindent nyűgnek érzek, nem értem miért vagyok itt, miért nem tudom élvezni az életet, és megvalósítani magam. Mintha valami akadályozna. Úgy érzem, remek képességeim vannak, minden adott, mégse tudom ezt kiaknázni. Csak végignyűglődök az életen.

- Arcpiszkálás: miért?

- Mindig mindent elölről akarok kezdeni.

- Túlműködéses agy: állandóan optimalizál vagy megy a rádió a fejemben, kikapcsolhatatlan.

- Sértődött attitűd: asztrológus szerint ebbe inkarnálódtam, akkor ezzel van dolgom?

Azaz a valóság nem objektív. Mindenkinek megvan a saját valósága, és szentül meg van győződve róla, hogy az az igaz.

Mark például azt mondta most rám, hogy good girl. Szüleim szemében viszont én vagyok az igazi fekete bárány, a rosszkislány, aki folyton bulizik, és nem csinálja a dolgát. És mi az én valóságom? Az, hogy nem vagyok se nem jó, se nem rossz, csak vagyok, és azt teszem, amitől jól érzem magam.

I wanna feel good.

Ennyi. Nem kell itt minősíteni, hogy jó vagy rossz. Nem tudnak semmit rólam. De én se másokról. Ez a nézet segít toleránsnak lenni másokhoz. Ők is csak jól akarják magukat érezni. Sokaknak (egész mostanáig nekem is) ehhez az kell, hogy biztonságban érezzék magukat. Azaz mindent be tudjanak illeszteni a kis skatulyáikba. Ennek érdekében képesek úgymond csúnya eszközökhöz is folyamodni, csak hogy téged ott tartsanak aminek ők gondolnak. Nem a valóságra kíváncsiak, hanem arra, hogy te benyomorodj oda abba a kis skatulyába. Ha nem férsz bele, az baj, nem biztonságos. Tényleg félelmetes, ahogy senki nem kíváncsi igazából a másikra. A másik kis csodáira. Ez adja nekem sokszor a magány érzetét. Még a barátaim között is.. Mindenki valahogy lát, és hülyén néznek rám, ha valami olyasmit teszek, vagy mondok, ami nem odaillő. Sőt, a legviccesebb, amikor nem néznek hülyén, hanem végig se gondolva vagy megértve az adott dolgot belenyomják azt is a skatulyába, hogy ez nem meglepő. Persze, így kevesebb fáradság. Lássuk csak, melyik barátom is esetleg, aki nem így lát engem.. Nincs ilyen. Talán Szilvi még nem rakott be skatulyába. Bár őt még nem nevezhetem barátomnak.

Megbocsátom magamnak a múltamat. Akkor is a lehető legjobb tudásom szerint cselekedtem, akár csak most. Nem tehettem róla, hogy olyan vagyok amilyen, tudatlan voltam.

Ezt most megbocsátom magamnak, elengedem, és megköszönöm a felismerést, ami elvitt idáig.

Az én tragédiám az, hogy bár elméletben már mindent tudok arról, hogy hogyan legyünk boldogok, mégse tudom azt megvalósítani a gyakorlatban. Míg mások, akik nem olvastak ennyit, nem jártak utána a témának, mégis ösztönösen boldogok, jól csinálják.

Néha a káosz közepette feldereng egy gondolat. De oly halovány, hogy hamar elillan. Mindig úgy érzem, hogy nálam csakis kvantumugrás jöhet, nem lassú fejlődés. Méghozzá azért, mert egyszer már megtörtént. Ha megint lenne egy olyan megvilágosodott gondolatom, minden másképp lenne. De az előbb volt is valami.. A távolban, nagyon halványan felvillant. Hogy mindenbe bele kell vágni, csinálni ami van, és nem agyalni, hogy ez most jó-e nekem. De ahogy felvillant ez a gondolat, már el is szállt..